15 év, 15 történet, amit eddig nem meséltünk el senkinek: volt köztük szerencse, jó pár melléfogás, egy-két olyan pillanat, amikor nem tudtuk, lesz-e holnap, és rengeteg ember, aki nélkül ma nem tartanánk itt.
A történet első részét itt találod: 15/1.rész - Zsolt - A nap, amikor a panel 8. emeletén eldőlt mi lesz belőlem
A mai a második.
Én voltam az a gyerek, aki bármit, amin sok gomb van, elkezd nyomkodni.
Mert ha megnyomtam őket, TÖRTÉNT valami. És hogy mi történt, az rajtam múlt.
Otthon jó ideig nem volt saját számítógépem. 2001-ig kellett várnom. És pont abban az évben jelent meg a Windows XP.
De a gépen, amit kaptam még Windows 95 futott. És mekkora szerencsém volt!
Mert így meg kellett kérnünk a család egyik ismerősét, hogy rakja fel rá az XP-t.
Gábor átjött, kért egy kólát, leült, és előhozott egy fekete képernyőt (DOS, ha ez mond neked még valamit), beírt pár sort, és a gép elkezdte csinálni, amit „mondott neki”.
Tisztán emlékszem: ültem és bámultam rá, mintha egy varázsló lenne. Ott és akkor döntöttem el, hogy én is ilyen akarok lenni. Beszélni akarok a gépek nyelvén!
Gábor máig nem tudja, mit indított el bennem azon a délutánon. Soha nem tudhatod, kinek vagy éppen példakép. Egy gyereknek néha elég egyetlen ember, aki megmutatja: ez lehetséges.
Onnantól nem volt megállás. Már nagyon fiatalon megtanultam beszélni a gépek nyelvén, és az iskola mellett elkezdtem esténként programozást tanulni. 14 évesen már ismerősök honlapjait készítettem, szervert telepítettem, internetes rádiót üzemeltettünk, és írtam egy programot is, ami munkalapokat tartott nyilván.
Az egyetemig fórumokból tanultam a programozást. Próbálkozásból, teljesen egyedül. Ehhez kellett egy tulajdonság, ami azóta vállalkozóként is visz: nem tudom feladni, amíg magamtól rá nem jövök. Így tanultam zongorázni is. Ezt is magamtól, nem tehetségből, egyszerűen makacsságból.
Nagy szerencsémre a szüleim is látták: ez nem múló hobbi, ebben a „gombnyomkodásban” sokkal több lesz. Így mentem végül mérnökinformatikusnak az egyetemre.
Az egyetem első évében hívott fel Zsolti a Laptopszaki ötletével. Kérdezte, le tudok-e hozzá programozni egy webshopot. Nekem ekkor egy honlapokat készítő saját cégem volt Viktorral, a későbbi harmadik alapítótársunkkal.
De Zsolt ötletei és lelkesedése alapján éreztem: itt nem egy webshopról van szó. Sokkal többről. Úgy éreztem, bármire képesek lehetünk.
Szóval 2011-ben egy sörpadon ülve egymás tenyerébe csaptunk, és beszálltam.
Mindössze 21 éves voltam. Mások bulizni jártak. Én összeszorított foggal fejeztem be az egyetemet a cég mellett. Ahol 300-an indultunk, és 40-en diplomáztunk le.
A programozás sokakat érdekel. De higgy nekem: valódi szenvedély és rengeteg kitartás kell hozzá.
A fotómon annak a csepeli panelháznak a lépcsőjén ülök, ahol a szüleimmel éltem, amikor indultunk. Az összes félretett pénzem beletettem, ami nem volt sok, sőt még kölcsön is kellett kérjek Édesapámtól.
Az elmúlt 15 évben a Laptopszakiban nagyon sok dolog mellett a legfőbb terepem az, ami a háttérben zakatol: a webshop, és azok a modulok és folyamatok, amikkel a kollégáink a mindennapokban dolgoznak.
Ha feljössz a webshopunkba és úgy érzed, hogy pikk-pakk megtaláltad amit keresel, annak a makacsságnak a végeredményével találkozol, ami elhozott engem az úton idáig.
Engem pedig még ma is az a kíváncsiság hajt, mint gyerekként: mi történik, ha megnyomom a gombokat. Csak ma már sokkal több gomb van előttem.
Szóval ha van előtted is egy gomb, amit még nem mertél megnyomni: Tedd meg!
Legfeljebb elrontasz valamit. És aztán próbáld meg újra és újra, ameddig nem sikerül.
Engem ez a kitartás egy 20 fős vállalkozásig hozott.
Holnap az Indulással folytatjuk ➡️
